Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha zarándoklatra készül az ember, mennyire hagyja eltéríteni a figyelmét Önmagáról a modern kor vívmányai által. Hiszen ma már mindenkinél ott van az okostelefon, táblagép, laptop, drón stb. Ma már nem jelent problémát a kapcsolattartás iránti igény instant kielégítése. A roaming díjak eltörlésével pedig már külföldön is minden gond nélkül tudunk internetezni; beszerezhetjük a szükséges információkat, ugyanúgy lóghatunk a közösségi hálókon, zenét hallgathatunk, mint ha el sem jöttünk volna otthonról. Akár a mezeta kellős közepén is, ha arra van igényünk. De vajon jó ez, hogy ennyire eltávolodunk a mezítláb és csuhában járó középkori zarándoktól? Lehetünk így is „igazi” zarándokok?
Azt gondolom, hogy igen! Egy ilyen út önmagában is kilépést jelent a megszokott életvitelünkből és a komfortzónánkból. Mindenkinél más a mérték és a tűréshatár. Egy helyzetet pedig többféleképpen is meg lehet oldani.
Azért vegyünk sorra néhány modern kori dilemmát:
- Telefonnal, vagy anélkül?
A kérdés inkább elméleti, hiszen biztosra veszem, hogy senki sem indul útnak úgy, hogy legalább a telefonja ne lapulna meg a zsebében. Ha épp a laptopot, táblagépet otthon is hagyja…
Nekem valóban nagy segítség volt a telefonra letölthető Camino Companion alkalmazás. A beépített gps-szel tudtam nézni, hogy épp hol állok. Milyen messze van a következő ivókút, pihenő, templom, település, szállás. Mutatta az alternatív útvonalakat és könnyen el tudtam dönteni, hogy az autópálya mellett, vagy inkább egy nehezebb, de természetközelibb úton szeretnék haladni. Általában a másodikat választottam.
Több útitársamról is tudtam, hogy hanyagolja a telefonon keresztül beszűrődő „külvilágot”. Természetesen náluk is volt telefon, de csak akkor használták, ha épp életjelet akartak adni magukról, ami volt, hogy csak heti egyszer történt meg.
Persze én sem használtam minden pillanatban a telefonomat, de olyan biztonságérzetet adott, amire igenis szükségem volt. Egyedül, nőként. Ezen keresztül tudtam utalni pénzt egyik bankkártyámról a másikra – mikor elfelejtettem a vadi új bankkártyám pin kódját -, befizetni a telefonszámlámat, megvenni a repülőjegyet, buszjegyet stb. Az információ a zsebemben lapult és nem kellett azon idegeskednem, hogy „úristen mi lesz, ha eltévedek?!” Egyébként nem nagyon lehet eltévedni, ha az ember követi a jeleket. Ez is csak egy alaptalan félelem. A legtöbb helyen jól láthatóan jelölik. Persze akkor van baj, ha nem figyelsz. Elbeszélgeted az időt és nem vagy elég figyelmes a körülötted lévő világra, vagy másokra helyezed az irányítás felelősségét. Olyan is előfordult, hogy direkt másik útvonalat választottam, mint egy mellettem haladó, hangoskodó társaság, mert egyszerűen egyedüllétre és csöndre vágytam.
- Útikönyvvel, vagy könyv nélkül?
A tavaszi 2 hetes Saint-Jean – Burgos utamon nem volt útikönyvem. Őszintén megmondom, hogy sajnáltam rá a pénzt. Meg valahogy amúgy sem vagyok egy ilyen „részletes tervet kidolgozó, mindennek utána néző” típus. Engem ez inkább fáraszt, mint izgalommal tölt el, hogy vadászkutyaként szagot fogva gyűjtsem össze az összes fellelhető információt az adott témával kapcsolatban. Én inkább szeretem másoktól beszerezni az infót. Ez már rögtön ad egy alapot egy induló beszélgetéshez, másokhoz kapcsolódáshoz. Vérbeli extrovertált vagyok.
Az augusztusi Burgos – Finisterre szakaszon ugyan vettem egy Marco Polo útikönyvet, de számomra használhatatlannak bizonyult, nem nagyon értettem a koncepcióját. Csak annyit értem el vele, hogy cipeltem az övtáskámban és minden lehajolásnál belefúródott a combomba, aminek az lett a következménye, hogy kék-zöld foltok jelentek meg mindkét lábamon. Persze több nap volt, mire egyáltalán rájöttem, hogy mégis mitől nézhetek ki úgy, mint akit vernek… Szóval kb a harmadik napon egy bárban hátra hagytam.
Nekem tökéletesen elégnek bizonyult a Saint-Jean-ban kapott zarándokszállás lista és a javasolt etapok listája. Bár utóbbit csak nagyon ritkán vettem figyelembe. Pl: ha kemény szakasz állt előttem, a segítségével eldönthettem, hogy akarok-e tovább menni, vagy inkább egy közeli szállás után nézek. De manapság már a telefonon elérhető térképek és alkalmazások (pl: Camino Companion, Camino Ninja, vagy akár csak a Mapy.cz) minden szükséges infót megadnak.
- Posztoljunk, vagy ne posztoljunk?
Örök dilemma. Vannak, akik végig posztolják a blogjukon, vagy a közösségi oldalukon az aznapi eseményeket és vannak, akik nem. Nem szeretek litániákat írni a blogomra sem, telefonon pedig igazi kínszenvedés lett volna. Én inkább naplót írtam. Old school módon, füzetbe. És igen, végig cipeltem magammal. De milyen jó érzés visszaolvasgatni a macskakaparásaimat! Nézni, ahogy az írásomat kicsit elmosták a könnyeim, vagy a kajás zsírfoltok, visszaidézve az aznapi események érzéseit.
Viszont minden nap posztoltam a Facebook oldalamra az aznapra szóló kavicsomat, amit a célul kitűzött település előtti Camino útjelző köveken hagytam hátra. Az aznapi gondolataimat, felismeréseimet írtam rájuk. Általában csak egy szó volt, a település nevével. Ezt magyarul és angolul is ráírtam, mivel – tudom furán hangzik – sok esetben angolul kifejezőbb volt, mint magyarul.
A családom és a barátaim szerették ezeket a posztokat, mivel egyrészt tudták, hogy jól vagyok, másrészt kicsit ők is részesévé váltak az utazásomnak.
- Pénzzel, vagy pénz nélkül?
Alighanem az igazi, középkori zarándokok rongyokban, saruban vagy mezítláb, túracipő és pénz nélkül tették meg az utat.
Ma viszont már egy egész turisztikai iparág épült a zarándokokra. Semmiben sem „kell” hiányt szenvednünk, ha nem akarunk. A kérdés, hogy akarunk-e.
Szerencsére sosem loptak meg és mindig volt elég pénzem, ami nagy biztonságot jelentett számomra. Azaz leszámítva egy esetet, amikor is úgy átvágtam Sarrián a központot keresve, hogy a végén a kukoricaföldeken találtam magamat. Bank automata meg sehol. Akkor persze már nem akartam visszafordulni, így kaja és pénz nélkül haladtam tovább. Azt gondoltam, lesz ami lesz.
Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.
Végül kedves zarándoktársak megosztották velem az elemózsiájukat. Így gond nélkül kitartottam a következő automatáig, mert persze útközben sehol sem lehetett kártyával fizetni.
Találkoztam egy olasz sráccal, aki több generációs pizzakészítő családból származik. Egy nap rájött, hogy nem akarja ezt tovább csinálni és elindult a spirituális fejlődés útján. A Camino ösvényére májusban, Olaszországban lépett rá. Pénz és cipő nélkül tette meg az utat. Én már Santiagoban találkoztam vele, augusztusban. Átható kecske szaga volt és a strand papucsát is kapta valakitől. Ott ült az egyik forgalmas sikátor szélénél, kirakta a kis papírkáját, amire ráírta, hogy adományokból járja a Caminot és mást nem adhat cserébe, csak egy jó beszélgetést. Oda kuporodtam mellé és egy igazán jót beszélgettünk. Majd a végén adtam neki 4 Eurót, amit nem akart elfogadni tőlem, hiszen én is zarándok vagyok. Szóval így is lehet!
- Foglaljunk szállást, vagy ne foglaljunk?
Nem kérdés. Ha csak lehet, ne foglaljunk! Nem azért, mert nem lehetséges, vagy nem könnyítené meg az életünket… Hanem mert pontosan ennyire be is szabályozza. Szerintem a Camino legcsodálatosabb velejárója az a hihetetlen szabadság, ami ott rád talál. Nincs megkötve a kezed. Megteheted, hogy a pillanatnyi érzéseidnek engedsz. Ott szállj meg, amelyik hely szimpatikus és vonz. Valószínűleg ott van dolgod! Kövesd a megérzéseidet és ha netán mégsem jutna neked ágy a kinézett településen, hát rajta. Gyalogolj még x kilométert és biztosan lesz szállásod! Ez persze attól is függ, hogy melyik utat járod. A francia út nagyon ki van épülve, de pl: az északi úton lehet érdemes előre foglalni, vagy nagyon korán (13-14 órakor) érkezni, hogy biztosan legyen hely. A portugál úton Porto előtt kevés a zarándok és kevés a zarándokszállás is, így érdemes akár bookingon, akár a Gronzén (www.gronze.com) kinézni az elérhető szállásokat és foglalni.
De nincs mitől tartanod! A félelem meggátol olyan élmények átélésében, amikről nem is sejtetted, hogy szükséged van. Ne a félelem, hanem a hit vezessen az utadon! Ezt persze az elején én sem értettem. Minden camino más és mindig másra van szükséged, amit meg is ad neked, csak bízz benne!
- Gyalog menjünk, vagy biciklivel?
Egyértelműen gyalog. Szerintem biciklivel túlságosan gyorsan halad az ember. Még szinte fel sem fogtad, hogy úton vagy és már véget is ért az a 2 hét. Persze, ha hosszabb utat tervezel, akkor ott is bőven van alkalom az elmélkedésre. Természetesen más kihívásokkal kell szembenéznie egy biciklis zarándoknak, mint egy gyalogosnak, de ha csak 2 hét szabid van végig tolni a Caminot, akkor menj biciklivel, vagy csináld meg szakaszosan. Több zarándokkal is találkoztam, akik minden évben 2 hétig mennek és ott folytatják, ahol előző évben abba hagyták. Ez is egy más fajta tapasztalás.
Végezetül. Már többször említettem, hogy mindenkinek másra van szüksége. Egyedül te tudod megmondani, hogy mi a jó NEKED. Ne másokat kövess! Inkább figyelj befelé és lásd meg, hogy neked mire van szükséged. Kövesd a belső hangodat, légy toleráns és segítőkész másokkal! A sok jóság, amit adsz, ugyanúgy vissza fog jutni hozzád is, ha éppen szükséget szenvedsz valamiben.
Légy rugalmas és találd meg a saját utadat!
Buen Camino!