Természetesen senki sem születik zarándoknak – ahogyan anyának és apának sem – csak azzá lehet válni. Ez egy hosszú tanulási folyamat, sok buktatóval és rossz döntések sorozatával. Egy állandó fent és lent. Van, hogy már elsőre jól döntesz és van, hogy csak másodszorra, vagy sokadszorra. Pont mint az élet bármely területén.
Nem az történt, hogy egyik reggel kinyílt a szemem és megvilágosodtam, hogy “zarándok szeretnék lenni”. Hanem teljesen véletlenül kerültem ebbe a szituációba. Hitem szerint persze nincsenek véletlenek.
Minden történés értem zajlott, hogy akkor és ott lehessek, abban a pillanatban a Caminon.
A kezdetek
Mélypontra kerültem az életem minden területén. Nem élveztem már a munkámat, az 5 éves párkapcsolatomban is boldogtalan voltam, nem éltem meg a nőiességemet és a rám nehezedő társadalmi elvárások alatt pedig úgy éreztem, összeroppanok. Tudom, hogy ezeket az elvárásokat én generáltam magamnak, hiszen senki sem kérdezgette, hogy „Na mikor lesz már esküvő?” „Na mikor lesz már baba?” De elmúltam harminckettő is, és a környezetemben már minden barátnőm babázott… Nem ilyen életet képzeltem magamnak 20 évesen. Azt gondoltam, hogy ennyi idős koromra férjem és gyerekeim lesznek, egy hivatásom, amit imádok. Egy szóval: SIKERES.
Minden voltam, csak sikeres nem.
Legalábbis nem láttam az értékeimet. Nem éreztem mást, csak hogy megfulladok, hogy ha nem változtatok az életemen, akkor beledöglök. Nem akartam már tovább így élni!
Egy ideje már életvezetési tanácsadóhoz (=life coach) jártam. Azt gondoltam, ha rendet rakok a fejemben, akkor rendbe jön a kapcsolatunk is és boldog leszek. A hetek, hónapok alatt azonban csak erősödött bennem a kétely, hogy van-e még egyáltalán mit megmenteni. Mire a vőlegényem belátta, hogy tényleg segítségre van szükségünk és nem elég, ha csak én dolgozom magamon, addigra én már lemodtam rólunk.
Egyik nap az Utazómajom Azori-szigetekről szóló cikkét olvastam és jött a felismerés. Én ide bizony elmegyek! Elegem lett. Betelt a pohár. Azt terveztem, hogy egy hónapig túrázni fogok, vadkempingezek, halászom-vadászom, amazonként dzsungel harcot vívok önmagammal, meg ilyenek. Vagy legalábbis lesz időm átgondolni a kapcsolatunkat és hogy mihez is kezdjek az életemmel. Szünetre volt szükségem! Néhány héttel később felmondtam és megvettem a repülőjegyemet. Csak oda.
Minden jó történetbe kell egy csavar… (gondolom a repülőgépemből hiányzott)
A repülőjegy megvásárlása rosszul érintette a vőlegényemet. Rájött, hogy nem viccelek, ezért inkább megkért, hogy költözzek el. Nem bírt volna másfél hónapot várni, hogy kitaláljam szakítani akarok vele. Így utólag megértem és ezúton is üzenem, hogy nagyon hálás vagyok neki azért, amiért megtette ezt a lépést. Nekem nem volt hozzá erőm, de akkor nagyon rosszul érintett.
Visszaköltöztem hát a családomhoz és két hét múlva – április elsején – a reptéren voltam. Búcsúzkodás, könnyes szemek… anyuék úgy csináltak, mintha a világ végére és legalább örökre utaznék el. Mire átértem a biztonsági ellenőrzésen, a kijelző 6 órás késést írt a gépemre. Pánikba estem, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy lekésem Londonban a csatlakozást, ami az Azorira vitt volna. Hosszas rohangálás után valakitől megtudtam, hogy műszaki hibája van a gépnek. Ez aztán az áprilisi tréfa!
Némi informálódás után, egy jelnek éreztem a történteket, így végül lemondtam az útról és kártérítésért folyamodtam. Ez szerencsémre fedezte az elvesztett második repülőjegy árát, így végül nem ért anyagi kár. Azonban két napig katatón állapotban ültem és csak bámultam ki a fejemből.
Már nem volt se munkám, se párkapcsolatom, se otthonom, se tervem.
Aztán valami csoda folytán beugrott. Mindenkinek azt mondtam korábban az azori-szigeteki utazásomra, hogy:
„ ez lesz az én El Caminom”…
Kitaláltam, hogy akkor elmegyek oda! Persze fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ez az egész. Még útikönyvem sem volt. Egy héttel később mégis a Párizsba tartó gépen ültem.
Hát így lettem én zéró felkészüléssel, zéró tudással és zéró tapasztalattal, egy amatőr, botcsinálta zarándok…